Van valami különösen izgalmas abban, amikor egy ismert opera új arcát mutatja. Amikor nemcsak a rendezés, a látvány vagy a színészi jelenlét értelmezi újra a művet, hanem maga a zene is. A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház idei operájában, Leoncavallo Bajazzók című művében ez történik: a zenei anyag is új rétegekkel gazdagodik, mégis megőrzi azt a mély tiszteletet, ami egy ekkora klasszikust megillet.

Ebben a folyamatban kulcsszerepe van Iván Sárának, aki nemcsak áthangszerelte a művet a színház zenekara számára, hanem új zenei részeket is komponált az előadáshoz. Feladata egyszerre volt technikai, művészi és lelki kihívás.

„A kecskeméti színháznak hatalmas ajándéka, hogy van saját zenekara. Ez egy egyedülálló dolog. Nyilván kisebb apparátussal dolgozunk, mint egy nagy szimfonikus zenekar, éppen ezért ahhoz, hogy bizonyos művek megszólalhassanak, áthangszerelésre van szükség” – magyarázta Iván Sára.

Az arányok megtartása – a hangszerelés lelki oldala

Egy ilyen munka azonban messze nem pusztán technikai kérdés. „Van ennek egy etikai oldala is” – mondja Sára. – „A kérdés, hogy egyáltalán hozzányúlhatok-e? Ezzel meg kell küzdeni. Ugyanakkor ott van az a nemes cél, hogy az operát népszerűsítsük, és minél több emberhez eljuttassuk. Ez valahol kompromisszumot kíván.”

Számára a hangszerelés mindig is különösen izgalmas terület volt. Tanulmányai során is kiemelten foglalkozott vele, és ma is úgy tekint rá, mint egy sajátos alkotói játékra: „Olyan ez, mint amikor a kisgyerek kap egy rajzot, aminek csak a körvonala van meg, és ki kell színezni. Óriási kreativitást igényel, de közben nagyon fegyelmezett gondolkodást is.”

Az áthangszerelés során a legfontosabb szempont számára az arányok megtartása volt. „Nem az a kérdés, hogy melyik hangszer kapja meg a szólamot, hanem az, hogy azt a rendszert, amit a szerző kigondolt, hogyan tudom átültetni egy másik apparátusra úgy, hogy az arányosság megmaradjon.”

Egy szerelem története – Sára és a Bajazzók

A Bajazzók nem először van jelen Iván Sára életében. „2012-ben Kerényi Miklós Gábor rendezte és Kesselyák Gergely dirigálta a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az volt a legelső találkozásom a Bajazzókkal, mint énekkaros. Tizenhét éves voltam, és ott szerettem bele a darabba.”

A verizmus világa, az olasz nyelv, a Bajazzók érzelmi ereje már ekkor is közel álltak hozzá. A darab történetét azonban már jóval korábban is ismerte édesanyjának köszönhetően, aki a Szegedi Nemzeti Színház énekkarának tagja. „Mindig, amikor anyukámmal közösen süteményt sütöttünk, elmesélte egy-egy opera történetet. A Bajazzókról is így hallottam először gyerekként.” 

A Szabadtéri Színpad után néhány évvel a Szegedi Nemzeti Színház is műsorra tűzte a darabot, az volt Sára következő találkozása a Bajazzókkal. Akkor már zeneszerzést tanult, így egészen más szemmel nézte a kottát.

„Kecskeméten pedig már áthangszerelhettem és dirigensként is foglalkozhatok vele, ez pedig egy hatalmas ajándék. Rengeteget lehet belőle tanulni. Lelkileg egy olyan utat mutat, amivel nagyon örülök, hogy ilyen fiatalon találkozhattam. A Bajazzók újra és újra felbukkan az életutamon, és nagyon élvezem ezt a találkozást.”

Új hang egy klasszikus opera szövetében

A kecskeméti előadás egyik különlegessége, hogy új szereplők kerültek bele. Ferragosta karakteréhez Sárának új zenei anyagot kellett komponálnia, méghozzá úgy, hogy az illeszkedjen is, meg nem is a Bajazzókhoz.

„Etikailag nem lehet egy ilyen mesterműhöz hozzányúlni, és nem is akartam” – hangsúlyozza. „Olyan hangulatot próbáltam megteremteni, amit a rendező, Szegvári Júlia felvázolt. Ehhez találtam ki a zenei világot. Az opera első akkordjából indultam ki, annak terchangját használtam az új zenei részekben orgonapontként. Ehhez adtam az énekesnek olyan motívumokat, amelyek áthallásokat hordoznak a Bajazzókból, de átstilizált verzióban.”

Ferragosta áriái így ismerősek és újak egyszerre. „Fel lehet ismerni, hogy ehhez a világhoz tartozik, de semmiképpen sem ugyanaz. Megtisztelve a szerzőt, tisztes távolságból akartam alkotni. Amikor azt a visszajelzést kaptam, hogy az új áriák zenei világ nem teljesen olyan, mint a Bajazzóké, azt dicséretnek éreztem. A szívem szakadt volna meg, ha azt mondják, hogy leutánoztam a zeneszerzőt.”

Közös alkotás a zenekarral

A két új ária kortárs zenei effektusokkat is tartalmaz, ami tudatos döntés volt. „Már a tavalyi operában is - Előjáték Lear királyhoz - találkozott ilyesmivel a zenekar. Fantasztikus velük dolgozni. Ismerem a kvalitásaikat, a hozzáállásukat, és szeretem, hogy az alkotásba a saját kreativitásukat, személyiségüket is beletehetik.”

Sára számára fontos a párbeszéd: „Szeretek konkrét instrukciókat adni, de meghagyom azt a szabadságot, hogy az előadóművész személyesnek érezze, amit játszik. Ettől válik élővé.”

A teátrum öt éve vált nemzeti színházzá, és Sára kiemelte, abban, hogy ilyen nagy lépéseket tudott tenni az intézmény az operai vonalon, óriási szerepe van Károly Kati zenei vezetőnek. „Az első perctől kezdve bízott bennünk, hogy képesek vagyunk egy ilyen operát színpadra állítani, mint a Bajazzók. Szerintem ez egy elképesztően nagy dolog. Az öt év nagyon rövid idő, mind egy társulat, mind egy zenekar életében, és éppen ezért egyedülálló dolog, hogy ezt az operát bemutathattuk.”

Minden a Toscával kezdődött

Sára operákhoz való kötődése nem is ott, a szülői házban, a közös süteménysütésekkel kezdődött el, hanem már jóval korábban. Mindössze négyéves volt, amikor először látott operát. „A Toscára vittek el a szüleim, és azóta is Puccini az egyik kedvenc zeneszerzőm. Emlékszem rá, hogy amikor hazaértünk, eljátszottam az utolsó jelenetet, kipróbáltam, hogyan kell leugrani a várfalról, vagyis az ágyról. Azóta végigkísérte az életemet az opera. Az édesanyám célja sosem az volt, hogy mindenáron zenei pályára menjek, csupán azt szerette volna, hogy ismerjem és szeressem a muzsikát.” 

Sára számára az operaének szak elvégzése nagymértékben formálta zenei világát, ám a színpadi lét helyett végül a zenekari árok varázsa mellett köteleződött el: „Nagyon szeretek rajongani. Szeretem kiszolgálni azt, aki a színpadon áll, és kapcsolatot teremteni az énekes és a zenekar között. Ez az impulzivitás visz végig az első ütemtől az utolsóig.”