Így a „beszélj, hogy lássalak” szókratészi gondolat az ő esetében talán hangsúlyosabban érvényesül.

Mennyire azonosítanak téged a hangoddal?
   –  Gyakran könnyebben ismernek fel a hangom alapján, mint az arcomról. De ez engem nem zavar. Gyerekkorom óta ilyen jellegzetes az orgánumom. Volt ennek előnye és hátránya is. A főiskolán például Nádasdy Kálmán azt mondta, hogy: „Vigyázzon Bezerédi, magának szép hangja van. Vigyázzon, unalmas! A Págeré az jó beteg hang, az az izgalmas.”  Gáti tanár úr pedig egyszer azt mondta: „Nézem, nézem Bezerédi a maga arcát, minden részlet rendben van, de így összedobálva?!

Azt hiszem, az az egyik legnehezebb feladat a színészi pálya elején, hogy egy olyan hangot találjon az ember a színpadon, ami a nyugalmi alaphangja. Olyan hang, ami majdnem energiátlan és mégis dinamikus, erővel hat. Ez elég nehéz dolog.

Emlékszel rá, hogy mikor voltál életedben először színházban?
   –  Nagyon fura élmények ezek. Elég kicsi voltam még, amikor anyámék kaptak un. szakszervezeti beutalót a Madách Színházba,  A vágy villamosa című darabra. Ez egy híres előadás volt Tolnay Klárival és Pécsi Sándorral a főszerepben.

Én beültem. Valami barna díszlet volt, vártam egy kicsit a villamost, azután elaludtam. És arra emlékszem csak, hogy a végén volt egy mentős jelenet és nagyon kiabáltak.

A másik előadás szintén ebből az időszakból A nagymama című előadás volt, az Operett Színházban, Honthy Hannával a címszerepben. Ebből annyi maradt meg bennem, hogy nagyon ünnepélyes pillanat volt, amikor belépett a színpadra. Utána persze az iskolával még többször jártunk színházba, de ezek sem voltak maradandó élmények.

Viszont ami igen jó emlékként maradt meg bennem, az a rádiószínház volt. Nagymamáméknak volt rádiójuk és esténként, amikor ők már aludtak, de én még nem voltam álmos, sokáig hallgattam a rádiószínházi előadásokat. És emellett sokszor néztem a tévében is színházi közvetítéseket, ahol főleg a zenés vígjátékok tetszettek. De gyerekként engem sokkal inkább a film érdekelt, nem a színház. Egész kis koromtól kezdve ültem a moziban az első sorban és filmeket néztem. A közeli laktanya étkezőjében voltak vetítések, ahova mi gyerekek bekéredzkedtünk és valahogy mindig be is engedtek, még korhatáros filmekre is. A katonák azt találták ki, hogy amikor csók jelenet volt, feldobták a kanalakat a levegőbe, amiből persze hatalmas csörömpölés lett, és ezt mi gyerekként nagyon élveztük.

Akkoriban gondoltál már rá, hogy esetleg egyszer te is szerepelsz majd a vásznon?   –  Egyéltalán nem. Gyerekként inkább az fordult csak meg a fejemben, hogy a hős helyébe képzeljem magam. Amikor olvastam egy regényt, akkor is óhatatlanul úgy olvastam, hogy magamat láttam főszereplőként, azonosultam a karakterrel.

Mégis műszaki irányban kezdtél tanulni.
   –  Igen, mert eléggé jó eszű gyerek voltam, és a műszaki dolgokhoz is volt affinitásom, de hamar rájöttem, hogy én nem ezt szeretném csinálni. És mivel a művészet állt a legtávolabb ettől, de semmihez nem volt különösebb érzékem, ezért színésznek jelentkeztem. De eleinte egyáltalán nem vettem komolyan ezt a kijelentésemet. Talán ezért is vettek fel csak harmadjára. Nemigazán tudtam akkor még, hogy mi is ez pontosan. Nagyon naívan és gyermekdeden közelítettem a színházhoz.

Miután felvettek a Színművészeti Főiskolára egyből elvittek katonának, ezért csak egy évvel később kezdtem el. Rajtam kívül mindenkinek volt már valamilyen színházi múltja, kötődése. Azt éreztem, hogy én egy abszolút outsider vagyok.

Emlékszel arra, amikor igazán megértetted, hogy mire adtad a fejed?
   –  Pontosan. Nádasdy Kálmán magyar irodalom és zene kapcsolatot tanított nekünk, és az első órák egyikén Ady Endre: Asszonyok a parton című versével foglalkoztunk. Beszélgettünk róla, és ő azt kérdezte tőlünk, hogy: Hogyan működik a vers? Persze mondtunk rá mindenfélét. Megfejtettük, hogy az elmúlásról, az asszonyoktól való elszakadásról szól stb. Erre azt kérdezte, hogy: Hogyan éri el a költő ezt a távolodást? Tanácstalanul néztünk rá. Mire ő: Az első versszakban az első sorban írja, hogy „állt a parton ezer asszony”, a másodikban a második sorban, a harmadikban a harmadikban, a negyedikben pedig az utolsóban. És mivel a matematikával mindig is jóban voltam, egyből megértettem ebből, hogy ez egy racionális szakma. És azt is megsejtettem, hogy hol vagyok, ki vagyok, és mi a helyem. Hogy én ebben nullán vagyok, és hogy amit magamról képzeltem addig, az semmi. Hogy nekem itt most be kell gyújtanom a rakétákat, hogy egyáltalán a többieket utol tudjam érni. És akkor elkezdtem rengeteget tanulni, és olvasni, amit Nádasdy tanár úr nagyra értékelt, és a tananyagon túl elkezdett velem külön is foglalkozni. Így szerencsére elég hamar erőteljes visszaigazolásokat kaptam.

Milyen konkrét megerősítéseket kaptál még?
   –  Amikor a Scapin furfangjait próbáltuk a főiskolán, Major Tamás tanított bennünket, és azt kérte, hogy saját szavainkkal mondjuk el a szöveget. Ez nagyon nehéz feladat, de azért mi próbálkoztunk több-kevesebb sikerrel. Én az egyik jelenetben valami nagyon gyenge rímet mondtam, valami ilyesmit hogy: „Három, négy, öt. Én a fejedre ütök.” És amikor befejeztem, Major próbált kicsit instruálni, majd megismételtette. Újra végigjátszottam a jelenetet, mondtam, hogy: „Három, négy, öt. Én a fejedre ütök.” Megint leállított, magyarázott valamit a helyzetről, majd harmadjára is kérte, hogy ismételjem meg. Mondom magamban, hogy én még egyszer ugyan nem mondom el ezt a bugyutaságot, és valami egészen más szöveget rögtönöztem. És akkor Major azt mondta: „Na, ma nagyot léptünk előre. Mert minden színész annyit ér, ahány ötletét el meri dobni.

Innen aztán eléggé egyenes ívű lett a pályád, és a színház lett a legfontosabb az életedben. A döntéseid is nagyon tudatosnak tűnnek.
   –  Kaposvárra én jelentkeztem, mert valahogy a főiskolán megéreztem, hogy talán ott jobb helyem lehet. Persze amikor lementünk, az elején még nem volt biztos, hogy akkora sikerek lesznek, és egy csodás korszak jön majd. De azt mi már a főiskolán láttuk, hogy megjelent egy újabb irány a színházakban. A magyar színház addig a nagy színészegyéniségekre épített elsősorban, nekik rendelt alá mindent, a rendezőt is. Ezzel szemben a rendezői színház a rendezői elképzeléshez választja a színészeket. Ezekben az előadásokban jóval markánsabb volt a konstrukció.

Van ezzel az időszakkal kapcsolatban nosztalgiád?
   –  Nincs. De a főiskolával kapcsolatban igen. Az a négy év mámor volt nekem. Soha életemben ennyire jól nem éreztem magam a saját bőrömben, mint akkor. Keményen dolgoztam reggeltől-estig, rengeteget tanultam. Így aztán kitűnő tanuló lettem, és harmadikban minisztériumi ösztöndíjat kaptam, ami akkor nagyon sok pénz volt, és amit könyvekre és lemezekre költhettem. Boldog időszak volt.

És azóta melyek voltak számodra a hasonlóan boldog élmények?
   –  Mindig arra törekszik a színész, hogy minden este minden összeálljon, de persze ez mégis csak ritkán sikerül. Azt hiszem, velem már 8-10-szer előfordult. Az a csoda, hogy mindaz, amit megdolgoztál, minden különösebb energia nélkül átmegy. Mert persze estéről-estére, mindig működteti valamiképpen a színész a szerepet, de az igazi, szent pillanatokban semmit nem kell csinálni, úgy ahogyan van, rendben van. Olyankor egészen kontroll nélküli az ember. Egyszer láttam Szmoktunovszkijt az Ivanovban, aki az egyik jelenetben kicsit táncolva járkált. Abban a mozdulatban volt valami olyan könnyedség, olyan légiesség, ami hasonlítható ezekhez a ritka megélésekhez. De egyébként nem volt jó az előadásban.

Kep: 11]Sosem volt eleged a színházból?
   –  Soha. Talán mert mindig sok feladatot adott nekem a színház. Voltak néha hullámok, hogy kevésbé éreztem jól magam egy helyzetben a színházamban, vagy emberként nem voltam jó passzban, és olyankor azért kisebb az affinitásod arra, hogyan dolgozol.

Egy ilyen időszak volt például, amikor megszületett a lányom. Hirtelen egy nagy trauma lett az életemben, az hogy én amikor elkezdtem tervezni a jövőmet, azt gondoltam, hogy színész leszek, sikeres leszek, nagy feladatokat kapok majd, megnősülök és lesz gyerekem. És amikor ott álltam 28 évesen, mindent elértem, eddig volt a programom, akkor nem tudtam, hogyan tovább. Nagyon fura érzés volt.

És hogyan sikerült mégis továbblépned?
   –  Akkor jött a rendezés. Amire azelőtt sosem gondoltam. De ekkor megtalált és elindított egy kicsit másik irányba.

Az igaz, hogy te mindennap bemész a színházba?
   –  Igen. Kaposváron is megszoktam, hogy ha volt dolgom, ha nem, én mindig benéztem a színházba. Kicsit beszélgettem, üldögéltem vagy olvastam az öltözőben, azután hazamentem. Most a Katona József Színházban ugyanígy teszek, mindennap bemegyek, csak hogy kicsit ott legyek. Jó érzés valahova tartozni.

A covid alatt mit csináltál?
   –  Én abban az időszakban is mindig bejártam. Akkor dolgoztam a Cigány Mózes című előadáson, és így minden nap bejártam szöveget tanulni. Valahogy minden helyzetben kitalálok valamit, amitől tovább tudok lépni.

A fiad is színházi pályára került. Milyen érzésekkel vagy ezzel kapcsolatban?
   –  Egyik oldalról, mint apa, jól esik, hogy - anélkül, hogy ezért bármit tettem volna -, ennyire motíváltam a gyerekeimet. Másik oldalról viszont, mint szakember pedig akkora terhet raktam rájuk, amit ők még nem is tudnak. Én a magam erejéből jutottam oda, ahol most vagyok. Az ösztöneimnek, különböző tudásaimnak meg a döntéseimnek az eredménye az, amit elértem. Őket ez már hatalmas súlyként nyomasztja. Az talán picit előny, hogy a fiam rendezőként dolgozik, a lányom pedig színésznő szeretne lenni, így kevésbé hasonlítják az apjához. De a súly attól még megvan, ami engem is nyomaszt.

Szerinted mennyire fontos ma a színház?
   –  A színház mindig azoknak volt fontosabb, akik csinálják. De mivel egy spirituális tartalommal bíró hely, másokat is bevonz. Egy olyan burok, ahol meg lehet szüntetni a nézők problémáját azzal, hogy bizonyos ideig csak egyetlen dologra koncentrálnak, ha jól játszunk.

Ennyi év után mi az, ami még mindig vonzó számodra a színházban?
   –  Elsősorban az alkotás maga érdekel. Önmagában valamit létrehozni. Izgat, hogy mit lehet közösen teremteni. És jó érzés, amikor azt éled meg, hogy amit létrehoztál, attól talán egy kicsit változik a hangulata mindenkinek. Szeretek játszani. Ezt nem lehet megunni.