Színhelyünk Madrid, napjaink Madridja, ahol a Nyugat jólnevelt jóléte egybeolvad a Dél duhaj temperamentumával: a macsóival, akik akkor is kívül-belül matadorok, ha egyébként kettős könyvelők, továbbá forróvérű szenyoritáival, akiknek úgy pereg a nyelvük, akár a kasztanyetta. Csak hát hazugságokat pereg a nyelvük, még csak nem is érdekből vagy pláne gonoszságból: csak mert – jólét ide, temperamentum oda – unatkoznak. A többiek pedig, ha van bennük egy szikrányi jólneveltség – és van –, hát nem hazudtolják meg. inkább vele tartanak, amíg lehet, és sokáig lehet, egészen addig, hogy a végén már mindenki hazudik mindenkinek.

És egész jól elvannak így. Illetve elvolnának, ha a szalon falain túl nem fegyverrel a kézben hazudnának, aminek persze nagyon is igazi következményei szoktak lenni, nincs ez másképp ezúttal sem.

És az sincs másképp, hogy ezúttal is, az összes hazugság végül csak-csak összeáll egyetlen igazsággá, és egyáltalán nem biztos, hogy ettől jobban elleszünk. Mesejáték arról, hogy miért volna talán okosabb, ha hazudnánk igazmondás helyett; és arról, hogy miért van az, hogy az előbbit mégsem szabad.