A karneválozó utcán átmenetileg megszűnik minden hierarchikus különbség és korlát, amely az embereket egyébként elválasztja egymástól, zárójelbe kerül számos parancs és tilalom is, amely normális körülmények között, vagyis a karneválon kívüli életben érvényes, s ennek következtében olyan különleges, egyszerre eszményi és valóságos kapcsolattípus lép életbe az emberek közötti érintkezésben, amilyen a megszokott rendben elképzelhetetlen. Kötetlenül familiáris, vásári érintkezés ez, amely nem ismer távolságot ember és ember között.

Ezt Mihail Bahtyin (1895 – 1975) írja, aki szovjet-orosz történész és kultúrantropológus volt, és ebbéli minőségében a karnevál fogalmának legnevezetesebb elemzőjévé nőtte ki magát. Hogy tehát a karnevál több, mint afféle évenkénti rendszeres hejehuja: nélkülözhetetlen társadalmi funkciója van, nevezetesen az eleve elrendelt társadalmi szerepek fejre (avagy talpra, nézőpont kérdése) állítása. Ja, és még egy: a zabolázatlan testiség, ezen belül kiemelten az altestiség ünneplése is a karnevál feladatai közé tartozott, bár ez utóbbi egyes aspektusai, leginkább az emésztés környékéről, a középkor, a karneválok csúcsidőszaka óta kissé hátrébb szorultak, hálistennek, tehette volna hozzá Bahtyin, de nem tette hozzá. Ám a testiség másik csatatere, a szexualitásé, mindmáig ott vibrál minden magára valamit adó karnevál homlokterében, bár ez képzavar.

Vagyis: a Pokol szervezett elszabadulása – foglalhatjuk össze Mihail Bahtyin elméletét a karneválról, jelen előadásunk címadójáról; ha nem titkos főszereplőjéről. Ion Luca Caragiale (1852-1952) valószínűleg nem olvasta Bahtyin műveit, de biztos, hogy alaposan ráérzett. Itt aztán tényleg fenekestül felfordul a világ, ami azért különlegesen érdekes, mert a Karnebál – esetleg Karneváli éjszaka, ezen a címen is játszották a darabot – a Balkánon játszódik, ahol amúgy is minden eleve fenekestül felfordítva készül, illetve jön a világra. Aki járt már ott, az tudja: csodavilág a Balkán, és roppant fazonok a lakói, minden, ám mindennek az ellentéte is megtörténhet velük – sőt, utóbbi gyakran meg is történik.

Caragiale figurái mintha eleve karneválra születtek volna: túlteng bennük az élet, túltengenek bennük a vágyak és az indulatok, túlteng bennük minden, kivéve egyet: az önismeretet; abból mintha egy szemernyi se jutott volna egyiküknek sem, de ez egyáltalán nem zavarja őket, sőt. Ellenállhatatlanabbnak, gazdagabbnak, erősebbnek, szebbnek, okosabbnak képzelik magukat maguknál – és addig-addig képzelődnek, míg a végén igazuk lesz.

A téma egyébként a szokásos: férfiak hajkurásznak nőket, nők hajszolnak férfiakat, rendőrök koslatnak civilek után; és mindeközben, mintha csak egy víg karneváli menetben lépdelnénk büszkén, ámde körbe-körbe (míg végül a saját sarkunkra nem taposunk mindahányan) – és persze, ahogy illik, álarcosan, ami alól, ahogy egyre sötétedik az éjszaka, a karnebáli, egyre markánsabban rajzolódnak ki saját, ismeretlennek vélt vagy remélt vagy rettegett vonásaink.

Koprodukció a Budaörsi Latinovits Színházzal