Katharina Blum, akinek az elveszett tisztességét hajkurásszuk ebben a bizarr történetben, maga a megtestesült sikersztori az 1970-es évek Nyugat-Európájában, ezen belül is Nyugat-Németországban, a gazdasági csoda beteljesült ígéreteinek földjén, a 68-as diáklázadások mainstreamizálódásának, bár ilyen szó nincs, hazájában, illetve az utóbbi kettőre adott dialektikus válasz, a fegyveres terrorizmus terepén.

Katharina életútját mintha csak körzővel és vonalzóval jelölték volna ki, német precizitással és poszt-világháborús empátiával: középfokú végzettség, nem biztos, ámde jól fizető házvezetőnői állás, lakás, használtan vett, ámde használható autó, sok szabadidő, kevés lehetőség, amivel eltölthetné; továbbá csinos és ápolt külső – és magány, egzisztenciális és szexuális magány robbanékony keveréke.

Mi kell még, hogy ez a példaértékűen szabályos élet egy kicsit boldog legyen, ha csak pár órácskára is? Egy egyéjszakás kaland, mi más: és össze is jön, sőt, ha minden igaz (lenne), többet is nyújtana az egy éjszaka örömeinél az igazi, mi több, kölcsönös szerelmet ismeri meg alkalmi partnere karjai közt. Csakhogy semmi sem igaz. Az egyéjszakás kaland, hála minden történet-csavarok egyik legcsavarosabbjának,  megmarad egy éjszakásnak, a szerelmet… illetve azt nem, csak a szerelmes nő életét, önbecsülését, ártatlanságát, egyszóval tisztességet pedig felfalja a mocsok: a kor, az idő, és a bulvársajtó mocska.

Az előadás alapjául szolgáló regény szerzője, Heinrich Böll (1917-1985) német (NSZK) író 1972-ben Nobel-díjat kapott. A II. világháborúban közkatonaként szolgált. A háború egész életére és szinte a teljes írói munkásságára rányomta a bélyegét, fő témája az NSZK háború utáni gazdasági és politikai talpraállása és pszichés fekvemaradása. Hősei, nevezzük őket így, gondolkodó, vívódó emberek, akik tétova léptekkel botorkálnak a feldolgozhatatlan múltból a múlt jutalmaként kényelmesnek, ámde feldolgozhatatlanul sivárnak ígérkező jövő felé vezető tévúton.

Kivéve Katharina Blumot: ő cselekszik – és el is nyeri méltó büntetését.

Katharina Blum: „És már csak egy kérdésem volna nekem. Mondják, nem tehetne valamit az állam, hogy megvédjen ettől a szennytől engem? Magukat kérdem, mert állami emberek. Hogy lehetne helyreállítani az én elvesztett tisztességemet? Jó, kérem, nagyon is tudom most már, hogy az én kihallgatásom föltétlenül jogos volt, még ha nem is értem, minek az a sok kurkászás az életemben. De jó, megvolt. Az viszont szerintem felfoghatatlan, hogy az én saját kihallgatásomnak a részletei – vegyük csak a férfivendég-dolgot – hogy jutottak a Zeitung tudomására? És honnan az a sok összehazudott és összeszélhámoskodott vélemény énrólam?”