Lyon, 1864 szeptember vége. Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, de Hector Berlioz, a zeneszerző - ő írt indulót (a Fantasztikus Szimfónia IV. tételében) azoknak, akik a vérpadra menetelnek - 48 év után fölkeresi ifjúkori szerelmét, Estellát. Ő már nagymama, és Berlioz sem fiatal már, a haja ősz, a hangulata borongós, csak a zsebe korog fiatalosan. Mégis, sőt tán épp ezért ez az a találkozás, amikor minden, és mindennek az ellenkezője megtörténhet: utóbbi meg is történik. A múlt megelevenedik, a jelen hóttra válik rémületében, a jövő pedig... A többi a darabban.

Szerelmesnek lenni, úgy mondják a bölcsek, jó: a szívben sistergő tüzes istennyilák kerülgetik egymást, s a két fül között, ott, ahol a gondolat honol, tarka lepkék kelnek szárnyra. Csakhogy, teszik hozzá a még bölcsebbek, oly érzemény a szerelem, hogy, ha csak teheti, balul üt ki, ha meg nem, hát hamvába hal, maguk alá temetik az egyre sűrűbb sorokban érkező, egyre döngőbb léptű évek. Vagyis, summázzák a még annál is bölcsebbek, csak a léha ifjaknak való, náluk még beforr a lelki ebcsont - az öregek üljenek meg szépen az emlékeiken, azokat dédelgessék, míg ártatlanná nem dédelgetik őket, mindet, egytől egyig. Az annál is bölcsebbek azonban már olyan bölcsek, hogy néha nincs igazuk. És akkor nagyon nincs. A többi a darabban.

Hubay megindítóan fogalmazza meg mai hiányérzetünket a tiszta érzelemről. A valóság: a könnyen megszerezhető, felületes érzelmek kultusza rohanó világunkban. A szenvedély már-már anakronisztikusan hat. Az idősebbek szenvedélye pedig öregotthonok falai közé taszított jelenség, amelyről a társadalom nem óhajt tudomást szerezni. Az igazság: mindannyian igazi értékre, mély érzelmekre vágyunk, s kár, hogy az ezért való tettvágyat legyűri bennünk a hétköznapok szédítő rohanása, avagy épp a tunyaság. Örülünk a ritka jó példáknak. Estella kék szalagját mindannyian szívesen találnánk meg fiatal vágyaink kézzelfogható emlékeként. Lehet-e ma még tiszta érzelemmel egy életen át szeretni?