Az 1970-es évek közepétől máig ível az a korszak, melyet Tóth Erzsébet versei átfognak. A helyszín: Magyarország és egy egészen picinykét New York. A költeményekben felidézett szellemi elődök: Ady Endre, József Attila, Pilinszky János, Nagy László, Kormos István, Csoóri Sándor. A versekben felbukkan még Marcello Mastroianni, Alain Ginsberg, Hollósi Frigyes, rózsaszirommal töltött palacsinta, néhány macska és számtalan szép nevű virág is. A nézőpont karakteresen női. Egy női univerzum felmutatása a célja előadásunknak is: hol ironikusan, hol dühösen, néha nekikeseredve, de mindig teljes felelősséggel a hozzánk tartozó érzelmek, tárgyak, növények, állatok, emberi személyek és a haza iránt. Az előadást szabadon alakítható stúdiótérben, kevés díszlettel, de számos kellékkel, olykor vetített mozgóképek kíséretében és egy pianínó lényegi használatával képzeljük el. Színészeink kreatív munkájából, az általuk komponált dalokból és közösen koreografált mozgásokból tervezzük az előadást felépíteni. Tehát egy zenés, olykor táncosnak is tekinthető, szellemmel és humorral telített előadásban gondolkodunk – alapvetően a nagy sikerű Olympia című előadás női alkotógárdájára építve – nemcsak férfi aknak..

Ó, tudom én, lennének sokan,
akik tudnának nekem olyan cipőt adni,
amiben nem fájna a lábam.
Csakhogy nekem nem kell az ő cipőjük.
Jó nekem ez, miben sántikálok,
kis véres topán, de a szívemig sajog,
de tőled kaptam.