Mikor a színház megkért, írjam át - vagy újra, vagy amit akarok - Nagy Ignác klasszikus darabját, egy valamiben voltam biztos: nem fogok „mai” darabot írni belőle. Úgy értem, a kétségbeejtően mai történetet semmiképp nem írom át a ma köznyelvére, nehogy a nyelvi aktualitás a darab aktualitása elé tolakodjon. Nagy Ignác szellemének s a magyar nyelv gazdagságának tartozom ezzel. Azzal, hogy azon a nyelven, az „eredetin” próbálom újraírni, mint valami retorikai karikatúrát, biedrmeier-paródiát. Fölrázom, leporolom, kiélezem. Ilyesmi történt, mondat nem maradt érintetlen, csak a lelke és, remélem, a józan keserűsége. Amíg e tájon hús-vér emberek választanak és választatnak, amíg a hazudozás volumenét nem a szégyen, a józan ész, hanem a szájak és a pénztárcák átmérője szabályozza, amíg a hatalom mindennél édesebb és hülyítőbb mákony marad, a Tisztújítás aligha kerül lomtárba.