„Kétségtelen, hogy a színész nem megbízható és nem is megnyugtató tényezője a színpadnak, mint művészi egésznek. Egyszer úgy áll egy díszlet vagy háttér elé, hogy megcáfolja annak művészi arányait, másszor kilép a színpadi képből és testének fele a kép keretének szánt portálba rajzolódik bele. Egyszer indulatának egy hangjával vagy váratlan tempóváltoztatásával felborítja az előadás leggondosabban mérlegelt és meghangszerelt zenei egységét, ritmusát, másszor – és mindig – nos igen: ideges, zabolátlan, nyugtalanító a színpadon is, arról nem is szólva most, hogy a színházi irodában, az öltözőben de még a színházi kiskapuban is nem egyszer váratlan és az üzem nyugalmát meglehetősen veszélyeztető meglepetésekkel szolgál.



Talán minden színházvezetőben felébredt már az irigység, ha bábszínház “kulisszái” közé tévedt és ott, előadás után, szépen egymás mellé felaggatva látta a kedves kis “művészeket”, akik bizonyára nem mondják le a holnapi előadást, de még előleget sem kérnek. A színházvezetésnek ez a megnyugtató formája örök és titokzatos nosztalgiája marad azoknak, akik eleven, nagyon is eleven, húsból és vérből való, nagyon is húsból és vérből való művész urakkal és hölgyekkel csinálnak színházat. Az élő színész nem a más, hanem az önmaga alkotása. Bizonyos fokon túl kiszámíthatatlan és bizonyos fokig amorf anyaga a színpadnak. De ez éppen a legszebb a legizgalmasabb benne, ez az, mai benne ősi módon és örök érvényűen: színház. (…)

Bárdos Artúr