Amikor a nap átsüt az ablakon, könnyen lehet, hogy a szoba valamelyik pontján megjelenik a fehér fény, amit sötét rámába helyez az ablak vélt keretének árnyéka, esetleg barázdákkal szór tele az ablak előtti fa csupasz ágacskáinak erezete.  Ez vajon létezik? Látom, tehát igen. Ugyanakkor tudom, hogy nem más, mint lenyomat, leképezés. Mikor szemem fényét a múlt eseményeire irányítom, talán ugyanúgy cselekszem, mint a nap, vagy mint projektorban az égő. Tekintetem, sok mindenen áthatolva, létrehoz egy képet, ami ugyanúgy van és nincs. A múlt jelenné válik, esetleg leképeződéssé a jelenben. Valahányszor így cselekszem, mint mindig, legjobb, ha nyitott vagyok. Akkor lehet, hogy a kép, ami elém tárul, az újdonság varázsával tud hatni rám. És míg elmerülök benne, felfedezés és alkotás egybemosódik.



Az emlékezés nem más, mint alkotás. Figyelmünket arra irányítjuk, ami nincs. Pontosabban van, csak éppen nem látható. És azáltal, hogy láthatóvá válik, újraköltjük. Hány verzióban? Amennyiben szükséges. A jelen, ami átírja a múltat, ami átírja a jelent.



Marguerite Duras A szerető című kisregényének főszereplője maga a szerző, akinek hol tizenöt és fél éves énjét látjuk a távoli, ázsiai, francia gyarmaton botrányos viszonyt folytatni egy nála tíz évvel idősebb kínai férfival, hol pedig a mostani, idősebb, visszaemlékezni akarót. Vajon egyik igazibb lenne, mint a másik? Duras könyveit, interjúit olvasva rádöbbenünk, hogy a történet konkrét, igaznak kikiáltott változata egyre homályosabb, elénk tárul viszont az író önmagához, alkotáshoz, jelenhez és múlthoz való viszonya. És ebben talán magunkra ismerünk. Hiszen mi is alkotók vagyunk. Saját múltunk költői.