Bizáncot Hevesi Sándor a mindenkori legjobb magyar drámának ítélte. Ma már nyilván másképpen értékeljük Herczeg Ferenc művét, de ahhoz nem fér kétség, hogy az író látnoki módon jeleníti meg azt a problémahalmazt, mely mára európai létezésünk nagy dilemmáihoz vezetett: az erkölcsi értékek, a hit, az elkötelezettség

kompromisszumaihoz, a megosztottsághoz, a kereszténységgel szemben álló értékrendek térhódításához. A Bizánc olvasásakor azonnal érezhetjük: ez a dráma operaszínpadra kívánkozik.

A magyar operatörténet leginkább a történelmi opera műfajában bontakozott ki. Selmeczi ennek a műfajnak a toposzait próbálja művében újradefiniálni, korunk számára érvényessé tenni. Közösségi műfaj ez, mely közvetlenül szólítja meg a mindenkori közönség erkölcsi-esztétikai meggyőződését. Nagy eszmények és nagy érzelmek mentén építkezik, nem túl bonyolult, de igen pontos karaktereket szerepeltet, hogy a hit, az elkötelezettség, az áldozatvállalás motívumait méltó súllyal közvetítse. Zenei nyelvében is tudatosan közelít azokhoz a kompozíciós eszközökhöz, melyek egyként gyökereznek az operatörténeti hagyományban és a bennünket körülvevő zenei világban.

A Bizánc bemutatása nagy vállalkozás. A sokszereplős, nagy kórust, nagy zenekart foglalkoztató alkotás jelentékeny kihívást jelent az énekművészek, a színpadi alkotók és a zenei vezetés számára egyaránt.

Bizánc történelmi sorsa tanulságos példatára az európai történetnek. Úgy érezhetjük, elérkezett az ideje, hogy levonjuk a konzekvenciákat.

Selmeczi György

Az opera cselekménye

Ünnepség a császári palotában. A távolból a szörnyű ostrom áldozatainak lamentációja hallatszik: „halál, halál!”. Genovai zsoldosok tódulnak be a nagyterembe. Erre menekítik halálosan sebesült társukat. Zenóbia palotahölgy sürgeti őket, hogy távozzanak, majd Bizánc pusztulásának víziójáról énekel. Spiridion főkamarás a női karral együtt az ünnepségre készülődik, majd Laszkarisz tengernagy érkezik és sérelmeit sorolja. Akár Mohamedhez is átpártolna már. Murzafosz, a kalmár Spiridionhoz folyamodik, hogy a koronagyémántokat megszerezze. Lizánder, a költő és Krátesz, az udvari bölcs szintén Konstantin bukására spekulálnak.

Most mindenki megdöbbenésére a császár elmebeteg öccse, Demeter nagyherceg lép be a pátriárka társaságában. A főpap őt ültetné a császári trónra Bizánc bukása után. Végül kiderül, az udvari méltóságok összeesküvést szőnek a császár ellen.

Rituális külsőségek között érkezik a császárné, aki rövid beszédet intéz alattvalóihoz, majd fogadja hódolatukat. Iréne láthatóan igen feszült, de azért rövid flörtbe bocsátkozik Laszkarisszal. A női kar produkciója után Zenóbiával folytat izgatott párbeszédet, aki átadja neki a szultán levelét, mely a Bizánc eleste utáni új élet ígéretét hordozza. A császárné széles ívű áriában vall a hatalom és a pompa utáni leküzdhetetlen sóvárgásáról, a bukásért császári férjét okolja. Az udvar népe izgatott és fél.

Harcosok gyűrűjében, halálos fáradtsággal az arcán érkezik maga a császár. Az udvar hódolattal fogadja. Trónbeszédében a bizalom, a hit erejéről szól. Gio­vanni érkezik, és keserű szavakkal illeti a bizánciakat megadásukért és gyávaságukért. Az udvar szétszéled.

A császári pár egyedül marad. Mindkettejükből a szemrehányás és a keserűség ömlik. Kívülről egy processzió résztvevői Bizánc védőszentjeinek nevét sorolják. Iréne távozik. A homályból a császár apródja lép elő. Konstantin leleplezi: az apródruha fiatal lányt rejt, aki rajongó szerelmétől hajtva árnyékként követi a császárt, és arra biztatja, hogy tartson ki, harcoljon a végsőkig.

Hírnök érkezik. A szultán követeket küld a császári udvarba. Éled a remény, Konstantin csodában reménykedik. Csak Giovanni figyelmezteti a császárt: ne fogadja a követeket. Ám ekkor újra felhangzik a halál-kórus, és Konstantin eldönti, hogy tárgyalásokba kezd. A követség hírére összesereglik az udvar. Zenóbia hűsítő italt kínál a császárnak. Maga keverte a császárné parancsára. Giovanni és Herma rossz előérzettel figyeli az eseményeket, a császár szájához emeli a méregpoharat. Ám az utolsó pillanatban maga a császárné üti ki a kezéből azt.

Éjjel. Konstantin és Herma virrasztanak. Mindketten tudják, a búcsú órái ezek.

Az udvar nagyjai gyülekeznek, izgatottan várják a fejleményeket. Érkezik a császári pár, majd kisvártatva belépnek a követek. Ahmed kán, a szultán öccse a vele érkező öregember, Lala Kalil hangsúlyozza, hogy Ahmednek nem eshet bántódása, ellenkező esetben Bizáncra szörnyű bosszú vár. Rövid szópárbaj után Kalil ismerteti a szultán ajánlatát: nem békét ajánl, hanem kegyelmet. A császár elhajózhat, hívei vagyonuk hátrahagyásával vele tarthatnak. Aki marad, megtarthatja vagyonát és vallását. Az udvaroncok láthatóan kiegyeznének. A császár alattvalóihoz fordul és megpróbálja távozásra bírni őket. Azt vizionálja, hogy később, erőre kapva, visszahódíthatják Bizáncot. Ám sorra mindnyájan visszautasítják. A trónterem kiüresedik.

És ekkor megszólalnak a Hagia Szophia harangjai. A császár búcsúzik. Gio­vanni érkezik az összeesküvés hírével. A szultán követe visszatér a válaszért.

Konstantin rettenetes döntést hoz: leütteti az ifjú trónörökös fejét, majd fegyvert ragad és elindul a végzetes ütközetre. Herma árnyékként követi a halálba is.

Az összeesküvők megnyitották a Romanosz-kaput az ellenség előtt. Még mindig bíznak benne, hogy az új hatalom kegyencei lehetnek. A trónteremben gyülekeznek. Ekkor belép Kalil. Nyomában gyászmenet. A halott császárt hozzák. A török aggastyán gyászbeszédet tart a nemes ellenfél fölött. Iréne térdre hull és kiissza a méregpoharat.

Bizánc sorsa beteljesedett.