Immáron a negyedik Csurka-mű, amely ismét a váradi színpadon kel életre, most már sorozatról beszélhetünk.

A darab arról szól, hogy egy darab lelkünk, önazonosságunk kicsorbult. Visszavonhatatlanul a múlté lett. A Hiánnyal együtt tudni kell tovább élni. Belátjuk és igyekszünk kiküszöbölni ezt, hogy a fehér foltot beszínezhessük. Személyes értelemben éppen úgy, mint társadalmi vonatkozásban. A darab a hiányérzetet ábrázolja, ami nyomasztja a főhőst. Beszorítottsága a kényelmes nihil perspektíváját ígéri. Nincs más teendő, mint a helyzet-felismerésben a szabadság kereteit tovább kell bővíteni. Kérdezheted akkor, hogy lázadni kell vagy dolgozni? Azt hiszem, mindkettőt tenni kell, egyiket sem szabad kizárni az életünkből. Folyamatosan készenlétben kell lennünk. Mindenütt a világban tapasztalhatjuk, hogy a felsőbbek a konszolidáció felé noszogatják az alattvalókat. Megelégszenek a munkaerővel, akinek munkát tudnak adni. Éppen ezért az embernek a belső tartalmát, véleményét, ellentmondásra kész bátorságát nem szabad elaltatnia. Mindenkori természetét korcsosítaná el ezzel magában. – Csurka István Ablonczy Lászlónak adott interjújából

„Csurka István utasítása szerint a Deficit színpadán van egy rendbontó bútordarab, feltűnő helyen: egy nagyon régi, kopott parasztláda. A játék során erről a ládáról megtudjuk, hogy csak nemrég került a modern lakásba: X otthon járt az édesanyjánál és a tapasztott padlásukon találta. A láda tehát az édesanyjáé volt vagy tán a dédanyjáé. Ez a láda a városi szobában hét lakattal van lezárva, s a kulcsa X-nél van. Ez a láda… frigyláda, nem érinthetik avatatlan kezek. Csak aki megszenved s megtöretik érte… Négy felnőtt ember – X, Y, Z és W – ezért a ládáért megy pokolra egy teliholdas nyári éjszakán…” (Szabó József rendező)

„Az önvallomások kissé enyhítik a színpadi alakok idegenségét, mert feltárják a «hogyan jutottam idáig» mindenkire kiosztott terhelését, azt a veszélyeztetettséget, aminek még a kivételes burokban élők is ki vannak téve… Csurka István drámaszövege nem oktat, legfeljebb indokol.” (Implon Irén, Fáklya)