„A Múló szerelmek alkonyán című munkámat szigorúan politikai színműnek tekintem… Egy politikai színmű mindig a közvetlen valóságra néz, de a «jövőbe» lát… Hősöm, István a sorsa révén vélik egy olyan kor szimbólumává, amelyhez – érzi – eloldhatatlan szálakkal kötődik. És ebben az eloldhatatlan kötelékben kell szomorúságának forrását keresnünk… István annak az egyénnek a drámáját éli, akin végzetesen túllépett az idő, aki lemaradt valahol az idő egy bizonyos szegmentumába kapaszkodva. De paradox módon, a lelke legmélyén nem is akarja utolérni az időt… Korunkban a jóérzés az, amelynek talán lehetősége lesz minden időkre érvényes igazsággá válnia. Éppen ezért próbáltam meg egy olyan népi hőst teremteni, akinek legfőbb tulajdonsága a «jóérzés», amely az élet minden körülményei közepette is képes ellensúlyozni szélsőségeinket. Ebben a színműben Tódor maga a megtestesült népi jóérzés, és a darab az ő révén hordozza magában a fénynek és a reménynek azt a szikráját, amelyet egyetlen művészi alkotás sem nélkülözhet!” (Tudor Popescu, a szerző)

„A szerző már nem ostoroz senkit, tükröket tart hőse elé, és ezek a tükrök a barátok, a társak, akiknek tudatában megpillanthatja, felfedezheti önmagát, megláthatja egykori és mai valóját. Ebbe a «tükörbe» tekintve, egyesek talán megértik az önmagukkal és felebarátaikkal szemben elkövetett hibákat, azokat, amelyeket az emberszeretet mechanikus, dogmatikus, melegség és emberség nélküli értelmezése okozott. Mások viszont arra a következtetésre jutnak, hogy bár hétköznapi emberek, akiket megtörtek az élet szenvedései, mégis erősek és győzelmesek.” (Zoe Anghel-Stanca, rendező)

A darabot a Román Kommunista Párt megalakulása 65. évfordulójának tiszteletére mutatták be. Ezt az eseményt külön is feltüntették – az akkori idők szigorú politikai követelményeinek megfelelően - az előadás plakátjára ráragasztva, csakhogy éppen a cím alá, mely így egy buzgó szolgálatos cenzornak szemet szúrt. Mert miként is lehet a pártot a múló szerelmek alkonyán ünnepelni?...