Danny Boodmann T. D. Novecentóra 1900-ban, egy Európa és Amerika között közlekedõ óceánjáró báltermében, egy kartondobozban bukkant rá a hajó egyik matróza. A kisfiú az évszázad jazz-zongoristája volt – de errõl csak azok tudtak, akik jegyet váltottak a hajóra. Mert õ maga sosem szállt le róla. Amikor utoljára láttam õt, egy bombán ült. Komolyan. Egy baromi nagy dinamiton ült. Azt mondta: "Amíg van egy jó sztorid, és van, akinek elmesélheted, nincs nagy baj". Neki volt egy jó sztorija. Õ maga volt az a jó sztori. És azon a napon ott, a dinamiton ülve, nekem ajándékozta... Mert a barátja voltam... A legjobb.”

A monodráma a 20. század elején játszódik, színhelye a Virginian, szereplõi pedig e hajó zongoristája és trombitása. A zene neve, amelyet társaikkal muzsikálva kicsaltak hangszereikbõl: ragtime.

A kiváló muzsikusok közül is Novecento a legnagyobb. Játéka nem ismerte a megjelölhetõ, lejegyezhetõ hangokat; zenéjét belsõ harmóniája alkotta, valamint arra való képessége, hogy kifejezze belsõ rezdüléseit és felfogja másokét. Megfoghatatlan bölcsessége, tapasztalata arról a közegrõl, amelyben nem mozgott, csupán az utasok sokaságának és hierarchiájának ismeretébõl fakadt. Alessandro Baricco, a mû szerzõje, Novecento személyiségét naivitással párosuló élettapasztalattal ruházza fel, humorossá, néhol ironikussá téve megdöbbentõ lényeglátását. A két part között a vízen lebegõ Novecento magába szívta mindazt, amit a hajóra szálló utasok legalább a tengeri út során levetkõzni vágytak.

Volt más is azon a hajón, aki mindent megfigyelt és elraktározott a lelkében és elméjében: egy ember, aki több volt, mint Novecento útitársa.

Õ meséli el ezt az õszinteségrõl, emberségrõl, barátságról szóló szép történetet.

(A történetbõl film is készült Az óceánjáró zongorista legendája címmel.)