„Az embert, ha elég vakmerő, és furfang is van benne valamennyi, ha rendelkezik ezekkel a nagyszerű képességekkel, és be is állítja életének örökös szolgálatába, érheti szerencse. Olyan is, ami életre szóló. Ha azonban az ember valamilyen módon költővé lesz, bölcsen teszi, ha Fortunát békén hagyja! Költőnek lenni kötelesség, mégpedig keserves; életforma, amelyre a szerencse istenasszonya is bizonyára csak szánakozó fejcsóválással felelne, ha a költő szerencséjéről kérdeznék. Szerencsémnek vagy szerencsétlenségemnek a megítélését másra bízom. Én mindenesetre nem foglalkozom vele. Feladatot kerestem és vállaltam, nincs időm saját szerencsémmel törődni, mint ahogy eddigi életemmel, sorsommal sem igen óhajtok túl sokat foglalkozni, ami egyébként valóban különös-kegyetlen volt, és persze az ma is. Emlékezetem szerint nem voltam okos gyerek. Szomorkodni azonban nagyon tudtam. S mert (saját sérelmeimet illetően) okosabb válasz nem jutott eszembe, hát írni kezdtem. Szeretem a távolságokat, természetem a kifürkészhetetlen-kifürkészhető távolságok iránt mindig is erősen vonzódott. Mert az ember a saját portáján - tréfa nélkül mondom - igazából csak tenni-venni tud, ami - valljuk be - igen unalmas elfoglaltság lehet.Társadalmi igazságok és aktuális problémák kimondása, ezek dokumentumszerű ábrázolása fontos lehet, de ez is a megoldások első szintjén való mozgás. Én tágasabb világot képzelek, ahol rangvesztés nélkül jelen lehet minden ember, fajtájára és anyanyelvére való tekintet nélkül, ahol becsülete lehet mindenféle kultúrának, világlátásnak, közösségi vagy személyes akaratoknak, ha azok nem akarnak az egyetemes emberiség ellen törni. Ennek a jövőbeli világnak a megélése lenne számomra az igazán nagy szerencse."

Osztojkán Béla