„...Én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm, nem tudom kinyitni a kaput, pedig nekem be kell engednem a mentőket, különben későn érkezik a betegemhez. Ám a zár meg se moccan. Segítségért kiáltok, de csak tátogok, üresen, mint a hal. Saját sikolyom riaszt fel ilyenkor, villanyt gyújtok, köröttem hálószobánk ismerős bútorzata, ágyunk fölött mindent értő őseim, egyedüli tanúim rá, hányszor futottam éjjelente kaput nyitni mentőnek, mentőkocsinak, hányszor képzeltem el, mi volna, ha egyszer nem fordulna a kulcs.„

„A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni.”

„Én öltem meg Emerencet.”

Részletek Szabó Magda Az ajtó című regényének első fejezetéből