A hét szamuráj című film az 50-es évek első felében készült, amikor Japán a második világháború elvesztésének, és az amerikai megszállás nyomasztó utóhatásainak sokkjától szenvedett. Kurosawa tudta, összefogásra lenne szükség, amely képes megteremteni a jobb jövő lehetőségét, de ekkor már nem nagyon hitt abban, hogy az ember képes felülkerekedni ezen a történelmi helyzeten. Míg korábbi filmjeiben a hősök legyőzték a reménytelen körülményeket, addig a hét szamurájban már deus ex machinára van szükség, hogy helyreálljon a világ rendje. (Mikó Csaba)

„A főszerep itt nem az éles pengéké, hanem az egymásnak feszülő jellemeké. Kurosawát a roninok, mint független egyének, és a parasztok, mint rendezetlen, ijedt emberek masszájának kapcsolata érdekelte. A film fő kérdése, lehet-e változtatni a csapások passzív megélését elfogadó japán mentalitáson? A gazdátlan szamurájok mintegy a modernizációt képviselik öntörvényességükkel, szabad szellemükkel. Az amorf és kétségbeesett csoportot kell közösséggé formálniuk. Az átlagemberek harcosokká válnak.”

(Filmvilág folyóirat, 2013./07., Benke Attila)