Bár Örkény István elsősorban hamisíthatatlan humorú, rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy épp groteszk egyperceseivel vívta ki a közönség elismerését, a magyar drámairodalom egyik alappillérének számító tragikomédiáját, a Tóték című drámáját talán senkinek sem kell bemutatni. Amellett, hogy iskolai tananyag, sokakban visszacsengenek az 1969-ben készült, Isten hozta, őrnagy úr! címen bemutatott filmes adaptáció kulcsmondatai, Latinovits Zoltán (őrnagy) és Sinkovits Imre (Tót) alakításai felejthetetlenek.

Az, hogy a darab miért maradandó, miért tud mindig aktuális lenni, abban rejlik, hogy problematikája időtálló, s bár a történet a második világháború idején játszódik. a mindenkori emberi természet korlátait feszegető helyzetei kortalanok. Ezt talán maga a szerző fogalmazza meg legtalálóbban: „A Tóték a magam szándéka szerint a kiszolgáltatottak tragikomédiája. Kölcsönös függőségben élünk, egy személyben vagyunk zsarnokok és áldozatok. (…) hitem szerint az Őrnagy és a Tűzoltóparancsnok valójában egy személy. Ahhoz persze, hogy ebből drámai mű lehessen, össze kellett szikráztatni a benne rejlő pólusokat. A mű azt kérdezi, hogy véges-e vagy végtelen az elnyomottak tűrőképessége, és azt válaszolja: van ennek is végpontja, amelyen túl béketűrésünk elfogy, és föllázadunk.”