Kemény játék győztes nélkül
Bodó Viktor "The Last Man In Graz" előadása a stratégiai játék és tehetségkutató show színházi formája. Unfair és kemény, mint a kapitalizmus.
Graz – 15 versenyző, 10 magyar fehér és 5 osztrák fekete overallban áll fel a grazi színházban. Nevük nincs, csak számuk.
90 percig mindent bedobnak egy stratégiai játék és tehetségkutató show-keverékben. Ez az a helyszín, amiben Bodó Viktor rendező a The Last Man In Graz - Social Error előadásban „politikai rendszereket és gazdasági anomáliákat” kíván leképezni.
A játékosok úgy szaladgálnak, mint modern gladiátorok, magyarul vagy németül ordítanak olyan mondatokat, mint „aki nincs velem, ellenem van” – vagy jelentősen durvábbakat is. Az egyéni harcosok mindig újra összeállnak csapattá, egy hanggá olvadnak: menetelve, mint a katonák, tüntetve, mint a háborgók, skandálva, mint a focihuligánok: „Itt a nemzeti ellenállás az úr!”
Gyors tempóban váltanak az udvarias táncból megerőszakolási jelenetekbe, aztán önkéntes gruppenszexbe. A következő gyakorlat: lelőni és lelövetni. Valaki lehúzza a nadrágját és mű-ürüléket pottyant a színpadra. Ez egy leheletnyit sem provokáló abban a városban, ahol Günter Brus tölti méltóságban öreg napjait.
(G. Brus akcionista osztrák performance-művész, hírhedt 1968-as performanszában saját ürülékével kente be magát és a vizeletét itta, majd elénekelte az osztrák himnuszt, miközben maszturbált, majd hányt – az előadás végén letartóztatták, hat hónapot töltött börtönben, az után családjával Berlinbe menekült, ahonnan csak 1976-ban tért vissza. 1997-ben osztrák állami díjjal tüntették ki – a ford.)
Der letzte Mensch in Graz
De mire megy ki a dolog? Ki lesz az utolsó ember Grazban? Az este moderátora, akit hitelesen játszik Jan Thümer piros overallban, egy személy győzelmét helyezi kilátásba. Ő a szadista showman, aki a keményen megszerzett pontokat el tudja tüntetni. A fairség nem kategória. „Ebben már sok szépet láttunk” – mondja az első, lélegzetelállító fél óra után. Bepillantást nyerünk a próbafolyamat, a munka egy állomásába – ez a függetleneknél nem ritkaság, de a városi színházaknál még mindig az.
Bodó, aki a budapesti Szputnyik társulatával már törzsvendég Grazban, lemond szokásos gazdag látványvilágáról. A kézikamera, amely a játszók arcán látható félelmet, fájdalmat és kéjt mutat, és néha a közönséget is a vászonra vetíti. A díszlet csak székekből és segédeszközökből áll – fólia, sátrak, amelyekben a párok a játék során össze kell jöjjenek, hogy aztán a termelt sperma mennyisége alapján kapjanak pontot.
A grazi premierközönség szombaton egyáltalán nem volt zavarbaejtve, inkább jól szórakozott. De Bodó csapata elmegy a darabbal Olaszországba, Romániába, Németországba és Magyarországra is, és az előadás mindenhol másképp fog alakulni a helyi résztvevőkkel.
Hogy a kritikus színházcsinálók számára a helyzet Magyarországon egyre nehezebb, az nem ment el Bodó mellett sem észrevétlenül. Hogy hogyan fogadják majd a budapesti Nemzetiben a darabot, nyitott kérdés. Annyi mindenesetre világos: ami az egyik országban ártalmatlan, az egy másikban nagyon is bátor lehet.
Der Standard (Colette M. Schmidt) - az eredeti cikk
(fordította: Veress Anna, Róbert Júlia)
