Érdekes fordulatra figyelhetünk fel az utóbbi évtizedekben: ha korábban a színház “merített az életből”, igyekezett minél hűségesebb másolatát színpadra állítani, mostanság mintha megfordult volna ez a folyamat. A társadalom szereplői nyilvánulnak meg egyre teátrálisabban, egy olyan világban, amelyben szintén felerősödött a drámaiság.

Eduardo de Filippo a 20. század egyik nagy komédiása: ízig-vérig színházi ember a szó régi és új értelmében egyaránt. Saját társulatával, színészként, rendezőként, drámaíróként egy mostanra újraéledni látszó réges-régi színházi hagyomány letéteményeseként – tulajdonképpen a színpadon zajlott az egész élete (akárcsak például a Molière-é pár száz évvel korábban).

Komédiája, mely bemutatásra kerül, mit sem veszített éléből, aktualitásából az elmúlt fél évszázad alatt. Figyelmeztető jel, hogy jóllehet az 1950-60-as évek olaszországi viszonyairól beszél, itt és most érvényes szinte minden szava.

Színház és hatalom viszonyát ritkán tárgyalták szellemesebb és érzékletesebb formában, humorral és rendkívüli jellemteremtő erővel.