Egy igazán nagy klasszikus mű – bármilyen művészetben – arról ismerhető fel, hogy képes mindig átalakulva alkalmazkodni a változó időkhöz, anélkül, hogy megszűnne a mindenkori emberi viszonyokkal való szerves kapcsolata. Ez érvényes Pirandello remekművére is, hiszen kilencven évvel az ősbemutatója után még mindig vibrálóan életerős.

Pirandello visszatérő rögeszméje az állandóan változó emberi természet, annak megrázó kapcsolata az idővel – vagy időtlenséggel – és a művészettel. Ebből született e dráma is, mely ma, fokozottan „virtuális” életünkben, ugyanolyan érvényes, mint keletkezésekor volt. Komputergrafikák, életszerű robotok, HD képernyők kecsegtetnek a valóságnak a valóságnál jobb megjelenítésével. A „valóság” és a  emberi természet teljességgel megfoghatatlan jellege még mindig aktuális, talán sokkal inkább, mint eddig bármikor.

Ugyanennyire igaz az is, hogy, ha élünk a „virtuális valóság” számunkra karnyújtásnyira levő lehetőségével, nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – megtalálnunk a visszafelé vezető utat. Ez az előadás a „valóság” és „virtuális valóság” közötti határ átlépésével is foglakozik, az ésszerűség és őrület közti határátlépés huszonegyedik századi párhuzamaként.

Pirandello zsenialitása éppen ebben az emberi tudatról kialakított teljesen posztmodern, dekonstruktivista felfogásban rejlik, amely sehol sem jelenik meg annyira világosan és érdekfeszítően, mint a Hat szereplő szerzőt keres „valódi” emberi lényeinek és virtuális „szereplői”-nek szembenállásában.

David Zinder