Fosse szereplői zavartságba, bizonytalanságba, csendes kétségbeesésbe ragadt figurák. Túl sok ki nem mondott dolog, beteljesületlen remény, elszalasztott lehetőség halmozódott fel bennük, ami nem robban, hanem alattomosan felőrli őket. Életüknek azon kiábrándult pillanatában vannak, amikor úgy tűnik, a jövő már semmit nem kínál. Számukra a világ egyre szűkebb lesz, egyre kevesebb lehetőséggel. A távoli múlt az egyetlen hely, ami még az értelmes, örömtelinek élet illúzióját kelti. 

Az előadás története ezeknek az embereknek a próbálkozásai köré szerveződik: a múlt újraélése által visszatérni egy olyan helyre, korba, ahol és amikor minden Szép volt. Ez nem egy tudatos vagy felvállalt folyamat, csupán a megszűnni nem akaró rosszra adott erőltetett reakció. Törekvésük azonban erőtlen és tartalmatlan, nem vezet célra: amaz bizonyos Szép illúzió marad. 

Fosse drámája oly módon költői, hogy mellőz bármiféle líraiságot, a bizonytalanságból teremt világot. Fosse nem engedi, hogy szereplői egymásba lássanak, így bennünket is arra késztet, hogy feltegyük magunknak az ő kérdéseiket: Miért tesszük azt, amit teszünk? Miért mondjuk azt, amit mondunk? Miért nem cselekszünk és beszélünk? Miért hallgatunk és menekülünk inkább? Hová tűnik el az ártatlanság és az öröm? Mi rejtőzik a Szép mögött?