A Hét és fél című előadás Miroslav Momčilović szövegéből készült, Darjan Mihajlović rendezi és március 7-én van a bemutatója Banjalukában. Amikor az alábbi szöveg íródik, még javában folynak a próbák. Ennek az előadásnak számos érdekessége van. Különféle színházakban, színházi környezetekben dolgozó – az új módi szerint – eltérő nyelveken beszélő színészek játszanak benne. Az előadásnak három bemutatója lesz: Banjalukában, Újvidéken és Belgrádban. A projektum három színház, a belgrádi Atelje 212, a banjalukai Népszínház és az Újvidéki Színház közös műve. A rendező, Darjan Mihajlović beszél a darabról, amelynek szövege először is filmforgatókönyv volt, és csak azután került színpadra.

„Minden Kokan Mladenović ötletéből fakadt, neki jutott először az eszébe Miroslav Momčilović szövege, a Hét és fél, amely először színdarabnak készült, a szerző csak utána készített belőle filmforgatókönyvet az azonos című filmhez. Azután nekem jutott eszembe, hogy ezt a szöveget egészen másként kellene értelmezni, mint ahogy azt a filmesek tették. Nekem úgy tűnt, legalább is én azt olvastam ki belőle, hogy annak idején, amikor még együtt éltünk közös hazánkban, többek között az volt a bűnünk, hogy előítélettel viseltettünk egymás iránt. Emiatt szerintem ennek a darabnak bizonyos nosztalgiaellenességet kellene tükröznie, ugyanis az egykori Jugoszláviára mindannyian valamiféle túlzott gyengédséggel, könnyekkel, szomorúsággal, nosztalgiával emlékezünk. Azonban azt hiszem, hogy arra is emlékeznünk kellene, hogy a nyolcvanas évek végén mennyire látványosan gyűlöltük egymást…”

Más etika és más esztétika

Nem érzem, hogy a Hét és fél című film kedvezőtlenül befolyásolna, a film ugyanis Új-Belgrádhoz kötődik és a város etikáját és esztétikáját hirdeti. Nálunk nem így van, mi a jeleneteket azokba a környezetekbe helyeztük, amelyekben a történetek lejátszódnak, azaz az egykori Jugoszlávia térségébe. A mi előadásunk tehát, sem esztétikailag, sem etikailag nem kötődik a szóban forgó film forgatókönyvéhez. Minden homlokegyenest más, ezért értelmetlen lenne úgy közelíteni hozzá, hogy a film esztétikáját és etikáját keressük benne. A lényeg az, hogy mi a helyi jellegű történetekből egyetemes történetet alkotunk.

Bábeli feliratozás

Az eddigi hat-hét olvasópróbán különösen nehéz volt. A színészek egymást próbálták segíteni, mert most egyikük sem azon a nyelven beszél, amelyen eddig játszott és amely nem okozna neki nehézséget, de most mindegyiküknek azon a nyelven kell megszólalniuk, amelyen nagyon nehéz beszélniük és játszaniuk. A szlovén és macedón nyelvű részeknél sokat segített nekünk Boris Cavazza és Nikola Ristanovski, akik két történetet lefordítottak a saját anyanyelvükre. Tulajdonképpen, mind a 14 fellépő művész hatalmas színészi erőfeszítéseket fektetett be a próbák során, mert bizony nem kis dolog az, ha idegen nyelven kell játszani. A szöveget, bizonyára nem nehéz bemagolni, de a saját anyanyelveden gondolkodni és egy idegen nyelven játszani, az már nem kis teljesítmény!

Hogy ne mondjam ugyanabban a sárban topogunk…

Igen, az utóbbi időben elég sok olyan előadás készül, amelyekben fellelhető az úgynevezett ex-jugoszláv nosztalgia pillanata. Engem nem fűznek gyengéd szálak a múlthoz, eléggé reálisan viszonyulok hozzá, valójában csak az akkori tenger és a lányok után sóvárgok. Nem akartam, tehát, „újjáéleszteni” a régi Jugoszláviát… Mi megkezdtük a gazdasági és társadalmi átalakulás folyamatát és, úgy tűnik, olykor azért mégsem tudjuk reálisan felmérni, hogy milyen is volt valamikor. Az emberi civilizáció kíméletlen szakaszába érkeztünk, ezt az időszakot nevezzük a tranzíció idejének, amit egyesek már sikeresen túlhaladtak, mások a végén járnak, megint mások pedig még el sem kezdték… Mi nem erről a folyamatról beszélünk, hanem erről a térségről, amely a saját kicsinyes dolgaival van elfoglalva és mindaddig nem tud beilleszkedni a globális folyamatokba, amíg nem heveri ki helyi léptékű bárányhimlőjét. Jugoszláviában sok mindent a szőnyeg alá sepertek: a gazdasági, a politikai, etnikai gondokat, hol ezt, hol azt. És akkor ezek egyszerre csak kitörtek és tudjuk, a legrosszabban csúcsosodtak ki. A mi olvasatunkban ez az előadás a helyi, hétköznapi és emberi problémákról szól és arra akar rámutatni, hogy ismét és továbbra is ugyanabban a sárban topogunk.