Szép Ernő számos drámai műve közt megírta legfontosabb regénye színpadi változatát is. Tartalma szerint egy budapesti fiatalember szerelmi kalandjai a múlt század elején, de a hol mulatságos, hol érzelmes történet realista igényekkel mérhető körképet ad a magyar városi kisemberek életkörülményeiről és lehetőségeiről. 

Az előadás ma is aktuális problémákat feszeget, s bár néhány jelenet és karakter talán kissé túlzó, egyáltalán nem állnak távol az akkori valóságtól. Ahogy az előadás rendezője, Kovács Lehel fogalmazott: bizonyos emberi gyarlóságok és sajátosságok nem változnak az idővel.

Hangsúlyozta: a Lila ákác ikonikus főszerepeit jobb páros nem is kaphatta volna. „Szerintem Csacsinszky Pali szerepét Balázsra írták, Réka pedig számomra a valaha volt legcsodálatosabb színésznő, akivel eddig dolgozhattam. Lenyűgöző Tóth Manci. Egyénileg is kiválóan működnek, de amit párként láthatunk tőlük, az elképesztő, és igazán megsüvegelendő” – emelte ki a rendező.

Bori Réka maga is hálás a szerepért, és már akkor izgatottan várta a munkát, amikor először megtudta: Manci bőrébe bújhat. „Ez a magyar irodalom egyik leggyönyörűbb női főszerepe. Az elejétől kezdve nagyon izgatott vagyok, de bevallom, néha kételkedtem, hogy meg tudom-e csinálni. Nehéz, mert hatalmas váltások, érzelmi hullámvasutak vannak benne, de Balázzsal úgy gondolom, jó partnerei vagyunk egymásnak, és ez rengeteget segít nekem” – vallotta be. 

Hozzátette: mindig az adott karakterből próbál építkezni, ezúttal sincs ez másképp. „Persze az eszköztáram a sajátom, így minden szerepemben megjelenik Bori Réka, de én törekszem rá, hogy megteremtsem magát Tóth Mancit, egy önálló személyiséget. Az ő esetében a gyermekiség volt a kulcs, Lehellel erről sokat beszélgettünk. Nem szerettük volna, hogy eljátszott gyermek legyen, épp ezért igyekeztem a bennem rejlő gyermeket előhozni, és úgy érzem, ez sikerült is” – részletezte, majd elmondta: a Kovács Lehellel való közös munka azért gördülékeny mindig, mert mindketten azt a fajta humort kedvelik, aminek van értelme, azaz amellett, hogy nevetünk rajta, egy kissé a szívünk is belefacsarodik. 

Koltai-Nagy Balázs ugyanakkor eleinte egyáltalán nem érezte úgy, hogy Csacsinszky Pali karaktere hozzáillő. Állítja: ez egy rendkívül nehéz, komplex szerep, ezáltal a próbafolyamat is megterhelő volt, az eredeti szöveg használata pedig még tovább bonyolította. Bár ő is úgy érzi, Bori Rékával jól működnek együtt a színpadon, szerinte ez nem annak köszönhető, hogy a való életben is egy párt alkotnak. „Én azt a színházi nevelést kaptam, hogy a színházban a művész a magánéletét felakasztja a fogasra, nem szabad, hogy hatással legyen a munkafolyamatra. Ez egy íratlan szabály nálunk Rékával, és szerintem elég jól tudjuk tartani. Annyira egyszerű és üdvözítő vele együtt próbálni, kívánni sem tudnék jobb partnert” –  árulta el a színművész, majd emlékeztetett: a Kovács Lehellel való közös munka is rendkívül inspiráló számára. Mint mondta: a teátrum új művészeti vezetőjét kiváló rendezőnek tartja, kifejezetten szereti színészbarát gondolkodását, és hogy rendre kooperációra, együtt gondolkodásra invitálja őket.

A Lila ákác úgyszólván egy Kovács Lehel ötletei nyomán született közös alkotás, amelynek humora mögött valóban olyan életünket meghatározó problémák bújnak meg, amelyekre Koltai-Nagy Balázs többször is utalt. 

„Ha az ember rajong, könnyedén megszeppen, amikor rajongása tárgyával szembekerül. Jön egy hatalmas zavar, ami valójában teljesen felesleges, és éppen azt az energiát veszi el, amit arra fordíthatnánk, hogy észleljük: mellettünk áll, akivel akár az életünket is leélhetnénk. Bár észrevennénk azokat az apró, igazán fontos pillanatokat az életben! Ehelyett nagyon sok esetben ragaszkodunk az elérhetetlenhez” – utalt a való életre, és egyben a darabbéli történésekre is.

„Pali rajong Bizonyosnéért, de nem mer lépni irányába, eközben viszont nem veszi észre, hogy Manci szereti őt, jóformán semmibe veszi. Amikor rájön, már túl késő. Nem is igazán tud mit kezdeni a helyzettel, kétségbeesésében csak szorongat egy plüsst és zokog. Lehel érdeme, hogy a legvégét ilyen hitelesen, egészen drámai eszközökkel sikerült megmutatnunk. Arra kért minket, hogy a darab során, amikor indokolttá válna néhány könnycsepp, tartsuk vissza annak érdekében, hogy a végén meg tudjon születni a valódi ráébredés, amikor valakit elveszítünk, s a hiánya teszi őt rettenetesen jelentőssé. Ezt azonban egészen addig nem vesszük észre, amíg már nincs ott. Ezt az életben is elrontjuk, és mivel ez nem egy hollywoodi happy enddel záruló történet, itt is” – összegzett a színművész.