Szinopszis

Egy képzeletbeli, XX. századi országot szörnyű járvány tizedel. Egyelőre csak az öregeket, az ötvenen felülieket viszi el – de mindenkiből öreg lesz, aki nem hal meg fiatalon. Tudomány, pénz, politika, minden tehetetlen a kór ellenében: mígnem jelentkezik egy fiatal orvos, hogy megtalálta az ellenszert. Csakhogy nem adja ingyen: kizárólag akkor tárja a világ elé a titkos receptet, ha az ország Vezetője, a Tábornoknő, no és a világ összes politikai döntéshozói megfogadják, hogy befejeznek minden háborút.

Magára valamit adó politikai, gazdasági, és tudományos elit nem hajlik meg az efféle hitvány zsarolás előtt – ámde mi történik akkor, ha a kór nem válogat, és a szegények után most már a nagyokra fáj a foga? Azokra a nagyokra, akik tisztában vannak vele, hogy az ország, a világ, mindnyájunk egyetlen reménysugara, boldogsága, egyedüli emberhez méltó elfoglaltsága nem más, csakis a háború?

Erre a kérdésre ad a kelleténél talán kissé csattanósabb választ Čapek drámája a XX. század harmincas éveinek végéről, a fasizmus egyre növekvő árnyékából.

Az első jelenetben a leprásokat látjuk, azokat, már megkapták a fehér kórt, és most tiltakozva, jajgatva, vagy éppen belenyugodva (de így is, úgy is: egymással veszekedve) várják a véget.

Ám a vég helyett – egyelőre – egy fiatal orvos, bizonyos Galén doktor érkezik a képzeletbeli ország fővárosának klinikájára, az igazgató-főorvoshoz, Sigelius udvari tanácsoshoz; azzal a hírrel, hogy ő feltalálta a rettegett kór ellenszerét. A receptet azonban kizárólag akkor adja át, ha az ország vezetői (és, értelemszerűen, a többi ország vezérei is) esküt tesznek, hogy véget vetnek a háborús előkészületeknek, ezentúl békében fognak élni egymással.

Normál körülmények között Galén doktort úgy rúgnák ki, hogy a lába nem érné a földet – de hol vannak már a normál körülmények? Galén doktor tehát maradhat a klinikán, gyógyíthatja a szegényeit: mert csak őket hajlandó gyógyítani, a gazdagok viszont, a háború haszonélvezői, felelősei, és tettestársai felőle felfordulhatnak.

Fordulnak is: míg Sigelius udvari tanácsos Galén sikereinek fényében sütkérezik, a fehér kór, hogy a szegényektől megfosztották, most már a gazdagok, a döntéshozók – az elit tagjai közül csemegézik. Megkapja az ország legnagyobb hadiüzeme, a Krüg-gyárak frissiben kinevezett igazgató-főkönyvelőjének – a többi jelöltet a kór vitte el – felesége; sőt, végül megkapja maga Krüg báró is. Ők azonban hiába jelentkeznek Galén doktornál, az orvos hajthatatlanul elhajtja őket. Itt már csak egy megoldás marad, minden megoldások legmegoldásabbika – az erőszak.

Ez utóbbira többek között azért is van szükség, mert a képzeletbeli ország, élén vezetőjével, a Tábornagy Asszonnyal, ismét háborúra készül, egy másik képzeletbeli ország ellen: és egy helyre kis háborúhoz helyre kis nép szükséges, holmi fehér kórok ne álljanak a diadal útjába. Az ellenszer receptjét tehát mindenáron ki kell csikarni a makacskodó orvosból. A Tábornagy Asszony a saját kezébe veszi a dolgok irányítását.

És a dolgok bonyolódnak, szépen bonyolódnak: ahogy egyre több korifeus kapja meg a fehér kórt, a döntéshozók háborús lelkesedése apadni látszik. Már Sigelius tanácsos sem hiszi, hogy a kór megoldása a kór gyógyítása lenne; már Krüg báró sem biztos abban, hogy a gyárainak egyre több fegyvert kéne termelnie; veszélybe kerül a szerelem Krüg fia és a Tábornagy lánya között...

A háború azonban már kitört, és a frontról rossz hírek érkeznek. Nincs már remény, egyedül a Tábornagy Asszony hadvezéri zsenijében lehet még talán bízni – és ez az a pillanat, amikor ő is megkapja a fehér kórt. Most már Galén doktor is feladja makacs ellenállását. El is indul a Tábornagy Asszony lakására, hogy megtegye, amit az orvosi esküje diktál, útközben azonban összetalálkozik azokkal, akiknek a gyógyítására felesküdött, és akikhez idáig csak egyenként, a rendelőjében volt szerencséje: a néppel, a felséges, az istenadta néppel...

A szerző

Karel Čapek cseh író, 1890-ben született, és 1938-ban halt meg, Prágában: egyike a XX. század cseh irodalmi nagyságainak, Jaroslav Hasek és Vladimir Vancura mellett – bár illendő megemlíteni Kafka nevét is ebben az összefüggésben, még akkor is, ha ő németül írt. Čapek életútja, kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy miféle történelmi korban járta végig, viszonylag eseménytelennek mondható: született, szüleivel Prágába költözött, élt, írt, megnősült, végül negyvennyolc évesen, mikor hazáját már megszállták a nácik, meghalt tüdőgyulladásban, amit rokonai árvízkárosult házának felújítása közben kapott. Frivol fordulatnak nevezhetjük, hogy a Gestapo, amely közellenségnek tekintette, csak hét hónappal a halála után kopogtatott be Čapek ajtaján, hogy letartóztassa.

Író volt, újságíró, szerkesztő, kiadó, esszéista: a toll harcosa egy harc után kiáltó korszakban, a fasizmus felbukkanásnak és felemelkedésének idején. A magyar olvasók között elsősorban (talán) kis elbeszélései révén ismert: ezek a „Betörők, bírák, bűvészek – Történetek az egyik zsebből/Történetek a másik zsebből” címmel jelentek meg, több kiadásban is – és egyik zseniálisabb, mint a másik. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy hétszer jelölték Nobel-díjra – valamint az a tény is, hogy egyszer sem kapta meg.

Ellentétben a (szabad szemmel szinte alig láthatóan kicsiny) kisemberek világát univerzummá tágító elbeszélésektől, Čapek drámái a világ mechanizmusát vizsgálják – azt, amit politikának szoktunk becézni. Míg az elbeszélések szereplőinek általában a lakcímét is megadja (jobbára prágai mellékutcák, illetve Isten háta mögötti falvak az illetők), addig drámái java része egy képzelt világban játszódik, többnyire a közeli, ám annál ijesztőbb jövőben. Szereplői általában nem is annyira arccal és sorssal rendelkező egyének, mint inkább a mechanizmus, a gépezet alkatrészei, vagy talán csak csavarjai – főhősei pedig porszemek, akik a gépezetet tönkretenni, vagy legalább hátráltatni próbálják mérsékelten áldásos működésében. Jobbára sikertelenül.

Mindenképpen említésre méltó Čapekkel kapcsolatban az az apróság is, hogy neki (a R. U. R. című drámájában alkotta meg) köszönhetjük a „robot” szót. Nélküle még most is csak némán és összevissza tátognánk tehát, ha a jövőtől való félelmünkről próbálnánk beszélni.

Túl sok ember él már ezen a világon, az egyik felének pusztulnia kell, hogy jusson hely a másik felének. Így van ez.

Idézetek a szövegkönyvből

Vagy úgy! Egy orvos ne beszéljen virágos stílusban, kolléga úr.

Nem szeretnék elevenen oszlásnak indulni!

Aki nem tud élni, haljon meg, ez a természet törvénye, nem is a természeté, magáé az Úré!

Mi, tudományos dolgozók azonban tudjuk, milyen jelentéktelen és szánalmas a mi érdemünk annak az érdeméhez képest, aki sokkal súlyosabb vészt hárított el: az anarchia veszélyét, a barbár szabadság járványát, a korrupció lepráját, és a társadalom széthullásának pestisét, amely már megtámadta és majdnem végzetesen legyöngítette nemzetünk szervezetét...

Ha lehet embert ölni ólommal és gázzal, atommal és szuperbaktériummal... akkor minek mentsünk meg bárkit is mi, doktorok, nem igaz?

Tudd meg, hogy öt kolléga is fente a fogát erre az állásra. És, látod, mind meghaltak.

Azt mondja, a rendelet a betegek elkülönítéséről pár napon belül megjelenik? Akkor utasítást kell adnom, hogy a gyáraimban fokozzák a szögesdrót termelését!

Barátom, a háborúban nem fontos a becsület.

Maga azt hiszi, hogy a béke jobb a háborúnál. Én azt hiszem, a győztes háború jobb a békénél. Csak a háborúban válik nemzetté a nép és hőssé a férfi meg az asszony...

...és hal meg az ember.

Olyan szép háború lehetett volna...