Ez csak játék, sugallja a cím – és valóban az, játék, csak egy kicsit vérkomoly: vagyis olyan, amilyennek minden igazi játéknak lennie illik, vagy legalábbis kell.

Öt férfi – egy aktszobor – és egy stukker. Az öt férfi közül valamelyikben mind magunkra ismerhetünk, minél gazdagabb az életutunk, annál többükben. Van itt bűnöző; levitézlett, ám hősiesen visszavitézlő arisztokrata; értelmiségi elfojtott álmokkal; itt bokázik a nép romlatlan fia; és végül, mert hiszen ő sehonnét sem hiányozhat, az örök kispolgár, a túlélés specialistája, aki virtuóz oldalváltásai közben azt is bebizonyítja nekünk, hogy néha tényleg nem a túlélés a legfontosabb. A stukker – remélhetőleg – ismeretlen: és megismerkedni nincs is módunk vele, mert mire megbarátkozhatnánk egymással, a stukker már rég valaki másnak a kezében van.

Korántsem ismeretlen viszont a hely, ahol mindez lejátszódik: össze vagyunk zárva, halvány fogalma sincs egyikünknek sem, hogyan is kerültünk ide, és csak egyben lehetünk biztosak: hogy kijárat innen nem nyílik sehová. De hiába is nyílna: mert kimenni innét, az tilos. Idebent viszont legalább telve a kredenc finomságokkal, és akinek épp a kezében a stukker, jóllakhat.

Ismerős?

Fidelio:

Öt férfi egy bezárt helyiségben... Görgey Gábor méltán világhírű darabjában képet kapunk a hatalomszerzés és gyakorlás mindig aktuális mikéntjéről és közben folyamatosan nevethetünk - magunkon. Hiszen e jellemsztriptízben, ha őszinték vagyunk, mindannyian magunkra ismerhetünk. Ki nevet a végén?